Orosz népmesék: Szutyejev: Az alma

-állatmese-

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.
– Kárr – kár! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
– Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.
Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
– Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet és elszaladt.
– Hát ez meg miféle csoda?
Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
– Állj meg, állj meg! – kiáltozott a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
– Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
– Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
Odarepült hozzájuk a Varjú is.
– Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:
– Ez az én almám, az enyém!
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút…

Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
– Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!
Azt felelik neki a verekedők:
– Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
– Ki találta az almát?
– Én! – felelte a Nyúl.
De ki tépte le a fáról?
– Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
– Jól van. De ki kapta el?
– Én kaptam el! – kiáltotta a Sündisznócska.
– Nos hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
– De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
– Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
– Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
– Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat a Varjúnak adta.
– Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot ő nyelte le.
– Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
– Ez a tiéd, Medve.
– Ugyan, miért? – ámuldozott a Medve.
– Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

Mese forrása: https://operencia.com/vlagyimir-szutyejev-az-alma/

Kép: Canva

Süti beállítások módosítása