Orosz népmese

Egy nap az íjász felült lova nyergébe, és elindult az erdőbe vadászni. Ahogy az erdőben lovagolt, egyszer csak megpillantott az út mellett egy madártollat, mely úgy lángolt, akár a tűz. Ez ugyanis egy tűzmadárnak a tolla volt. Az íjász elbűvölten nézte a különleges tollat.

– Hagyd azt a tollat, ott, ahol van – szólt a ló az íjászhoz -, mert ha nem, akkor nagy szerencsétlenség fog érni téged!

Ám az íjász nagyon vágyott a szépséges tollra, mert azt gondolta, ha a király elé viszi, akkor valamilyen nagy jutalomban részesülhet.

Így végül úgy döntött, magához veszi a tollat, és elviszi a királynak.

– Köszönöm neked, ez valóban egy csodálatos toll – ámuldozott a király -, de ha sikerült megszerezned ezt az égő tollat, akkor bizonyára magát a tűzmadarat is el tudnád fogni! Ha nem hozod el a madarat, én magam ütöm le a fejedet!

Az íjász szomorúan ment vissza a lovához.

– Miért búsulsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király megparancsolta, hogy hozzam el neki a tűzmadarat, mert ha nem, fejemet veszi.

– Látod, én szóltam, hogy ne nyúlj a tollhoz – válaszolta a ló -, de azért ne csüggedj! Nem vagy olyan nagy bajban, mint hiszed! Menj vissza a királyhoz, és kérd meg, hogy szórasson ki száz zsák kukoricát az erdő melletti szántóföldre.

Az íjász így is tett, és a király szétszóratta a kukoricát a földeken.

Másnap hajnalban az íjász kilovagolt a szántóföldre. A lovát szabadjára eresztette, hadd járja a vidéket kedvére, ő maga meg elbújt egy fa mögé. Hirtelen hatalmas szél támadt, végigsöpört az erdő lombkoronáján, s felkorbácsolta a tenger hullámait is: a tűzmadár repült el a fák felett, hogy aztán leszálljon a földekre falatozni a kukoricából. Ekkor odavágtatott az íjász lova, és keményen rátaposott a madár egyik szárnyára, úgy, hogy az ne tudjon a levegőbe emelkedni. Az íjász előrohant rejtekéből, egy kötelet dobott a madár nyakába, aztán hazalovagolt a palotába.

A király nagyon megörvendett a tűzmadár láttán, megköszönte az íjász jó szolgálatát, és magasztalta ügyességét. Ám tüstént egy újabb kívánság ötlött az eszébe.

– Ha képes voltál elkapni a tűzmadarat, akkor biztosan teljesíteni tudod következő óhajomat is. Hozd el nekem azt a lányt, akit feleségül kívánok venni. Választott jövendőbelim nem más, mint Vaszilissza hercegnő, aki a világ legvégén lakik, ott, ahonnan a fényes nap a tengerből a levegőbe emelkedik. Ha elhozod őt nekem, elhalmozlak arannyal és ezüsttel, de ha nem, a fejedet veszem!

Az íjász most sem tudott úrrá lenni szomorúságán.

– Mi a baj, édes gazdám? – kérdezte hűséges paripája.

– A király rám parancsolt, hogy hozzam el neki Vaszilissza hercegnőt, aki a világ legvégén lakik.

– Ne búsulj – vigasztalta a ló. – Nem vagy olyan nagy bajban, ennél rosszabb is jöhet! Menj a királyhoz, és kérj tőle egy aranytetejű sátrat, meg ételt-italt a hosszú útra!

Az íjász megint úgy tett, ahogyan lova tanácsolta, majd útnak indultak.

Csak az ég tudja mennyit mentek, hegyeken, völgyeken, földrészeken át, s mennyi idő telt el, de végül csak megérkeztek a világ végére, ahonnan a nap kiemelkedik a kék tengerből.

És ott, a tenger közepén, ott ült egy ezüstcsónakban egy aranylapáttal a kezében Vaszilissza hercegnő.

Az íjász elengedte a lovát, ő meg felállította a sátrat a parton, és leült falatozni a finom ételekből.

Mikor a hercegnő megpillantotta az aranytetejű sátrat, mely vakítóan ragyogott a napfényben, kievezett a partra, és csodálattal a szemében bámulta a csillogó építményt.

– Légy üdvözölve, kedves hercegnő! – köszöntötte az íjász. – Lépj közelebb, és kóstold meg a pompás ételeket és a bort, melyeket távoli vidékről hoztam.

A hercegnő elfogadta a kedves meghívást. Csak egy pohár bort ivott, de az is annyira elálmosította, hogy nem bírt tovább ébren maradni.

Ekkor az íjász szólította a lovát, összehajtogatta a sátrat, majd felkapta a hercegnőt, felült vele a ló hátára, és elindultak hazafelé. Olyan sebesen vágtattak, mint a nyíl, és nemsokára meg is érkeztek a palotába.

A király alig akart hinni a szemének. Olyan boldog volt a hercegnő láttán, hogy az íjászát rögtön megjutalmazta, és magasabb rangra emelte. De amikor a hercegnő felébredt, és megtudta, hogy milyen messzire került a kék tengertől, keserves sírásban tört ki, és az arca elsötétült a fájdalomtól. A király könyörgött neki, hogy ne legyen szomorú, és legyen a felesége, de a hercegnő így válaszolt:

– Azt a férfit, aki idehozott, küldd vissza a birodalmamba a világ végére, hogy hozza el a menyasszonyi ruhámat, amely a tenger mélyén fekszik egy szikla alatt. Anélkül nem megyek férjhez!

A király azonnal magához hívta az íjászát.

– Menj vissza tüstént a világ végére a kék tengerhez, és hozd el Vaszilissza hercegnő menyasszonyi ruháját, amely a tenger közepén fekszik egy nagy szikla alatt. Ha megteszed, busásan megjutalmazlak, de ha nem, fejedet vétetem. Siess, mert mihamarabb feleségül akarom venni a hercegnőt!

Az íjász lógó orral ment a lovához.

– Már megint mi a baj, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király azt akarja, menjek vissza a világ végére, és a tenger mélyéről hozzam el a hercegnő menyasszonyi ruháját. Ezúttal biztosan nem menekülök a haláltól!

– Nem megmondtam neked, hogy ne nyúlj a tűzmadár tollához? Na, de azért ne búsúlj! Nem vagy olyan nagy bajban, ennél rosszabb is jöhet! Ülj fel a hátamra, és induljunk vissza a tengerhez!

Ki tudja mióta mentek már, de végül csak megérkeztek a világ végére a kék tengerhez. Mikor odaértek, egy hatalmas homár mászott ki éppen a tengerből a partra. A ló odaugrott hozzá, és a patájával rálépett a farkára.

– Kíméld meg az életemet! – könyörgött a homár. – Bármit kérhetsz, megteszem!

– A tenger mélyén fekszik egy nagy szikla, ami alatt ott rejtőzik Vaszilissza hercegnő esküvői ruhája. Hozd el nekünk!

A homár akkorát kiáltott, hogy a tenger túlpartján is hallani lehetett. S ekkor a hullámokból ezernyi homár mászott elő, kisebbek és nagyobbak vegyesen. A homár elmondta nekik, hogy el kell hozniuk a hercegnő ruháját a tenger mélyéről, s azok eltűntek a vízben, de egy óra múltán vissza is tértek a ruhával.

Az íjász elvitte a ruhát a királyhoz, de a hercegnő megmakacsolta magát, és azt mondta, addig nem megy férjhez, míg a király nem utasítja az íjászt, hogy mártózzon meg forró vízben.

A király azonnal elrendelte, hogy hozzanak egy hatalmas üstöt, és forraljanak benne vizet. Minden készen állt, a víz fortyogott az üstben, és ekkor bevezették az íjászt, hogy belehajítsák.

– Ó, én szerencsétlen! – siránkozott az íjász. – Miért is vettem fel a tűzmadár tollát? Miért is nem hallgattam kedves lovamra? Drága királyom, utolsó kívánságomként engedd meg, hogy elbúcsúzhassak hűséges lovamtól!

A király belegyezett, és az íjászt elvezették a lovához. Az íjász könnyes szemmel nézett rá.

– Miért potyognak a könnyek a szemedből, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király most akar forró vízbe dobatni! Ezúttal nem menekülök a haláltól!

– Ne félj semmitől, és ne sírj, mert nem fogsz meghalni!

Ekkor a ló egy olyan varázslatot mondott az íjász fejére, ami megvédi a forró víztől.

Az íjászt ezután visszavezették az üsthöz, és a király utasította a szolgáit, hogy hajítsák bele. És az íjászt ekkor bedobták az üstbe, de ahogy elmerült a vízben, azzal a lendülettel ki is ugrott belőle, s olyan szép ember lett, hogy azt sem tollal, sem szóval nem lehetett leírni.

Ennek láttán a király nem tétovázott, ő is beleugrott az üstbe, de mivel őt nem védte semmilyen varázslat, nem került ki élve onnan.

Minthogy az ország király nélkül maradt, a nép az íjászt választotta, hogy ezentúl ő uralkodjon. S miután megkoronázták, felségül vette Vaszilissza hercegnőt, és boldogan éltek haláluk napjáig.