Orosz népmese

Messze innen, hét tengeren és megannyi földrészen túl, állt egy nagy birodalom, aminek az élén egy hatalmas király uralkodott. Ennek a királynak volt egy kiváló íjásza, aki olyan bátor volt, amilyen erős, az íjásznak pedig volt egy lova, az meg olyan erős volt, amilyen gyors lábú.

Egy nap az íjász felült lova nyergébe, és elindult az erdőbe vadászni. Ahogy az erdőben lovagolt, egyszer csak megpillantott az út mellett egy madártollat, mely úgy lángolt, akár a tűz. Ez ugyanis egy tűzmadárnak a tolla volt. Az íjász elbűvölten nézte a különleges tollat.

– Hagyd azt a tollat, ott, ahol van – szólt a ló az íjászhoz -, mert ha nem, akkor nagy szerencsétlenség fog érni téged!

Ám az íjász nagyon vágyott a szépséges tollra, mert azt gondolta, ha a király elé viszi, akkor valamilyen nagy jutalomban részesülhet.

Így végül úgy döntött, magához veszi a tollat, és elviszi a királynak.

– Köszönöm neked, ez valóban egy csodálatos toll – ámuldozott a király -, de ha sikerült megszerezned ezt az égő tollat, akkor bizonyára magát a tűzmadarat is el tudnád fogni! Ha nem hozod el a madarat, én magam ütöm le a fejedet!

Az íjász szomorúan ment vissza a lovához.

– Miért búsulsz, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király megparancsolta, hogy hozzam el neki a tűzmadarat, mert ha nem, fejemet veszi.

– Látod, én szóltam, hogy ne nyúlj a tollhoz – válaszolta a ló -, de azért ne csüggedj! Nem vagy olyan nagy bajban, mint hiszed! Menj vissza a királyhoz, és kérd meg, hogy szórasson ki száz zsák kukoricát az erdő melletti szántóföldre.

Az íjász így is tett, és a király szétszóratta a kukoricát a földeken.

Másnap hajnalban az íjász kilovagolt a szántóföldre. A lovát szabadjára eresztette, hadd járja a vidéket kedvére, ő maga meg elbújt egy fa mögé. Hirtelen hatalmas szél támadt, végigsöpört az erdő lombkoronáján, s felkorbácsolta a tenger hullámait is: a tűzmadár repült el a fák felett, hogy aztán leszálljon a földekre falatozni a kukoricából. Ekkor odavágtatott az íjász lova, és keményen rátaposott a madár egyik szárnyára, úgy, hogy az ne tudjon a levegőbe emelkedni. Az íjász előrohant rejtekéből, egy kötelet dobott a madár nyakába, aztán hazalovagolt a palotába.

A király nagyon megörvendett a tűzmadár láttán, megköszönte az íjász jó szolgálatát, és magasztalta ügyességét. Ám tüstént egy újabb kívánság ötlött az eszébe.

– Ha képes voltál elkapni a tűzmadarat, akkor biztosan teljesíteni tudod következő óhajomat is. Hozd el nekem azt a lányt, akit feleségül kívánok venni. Választott jövendőbelim nem más, mint Vaszilissza hercegnő, aki a világ legvégén lakik, ott, ahonnan a fényes nap a tengerből a levegőbe emelkedik. Ha elhozod őt nekem, elhalmozlak arannyal és ezüsttel, de ha nem, a fejedet veszem!

Az íjász most sem tudott úrrá lenni szomorúságán.

– Mi a baj, édes gazdám? – kérdezte hűséges paripája.

– A király rám parancsolt, hogy hozzam el neki Vaszilissza hercegnőt, aki a világ legvégén lakik.

– Ne búsulj – vigasztalta a ló. – Nem vagy olyan nagy bajban, ennél rosszabb is jöhet! Menj a királyhoz, és kérj tőle egy aranytetejű sátrat, meg ételt-italt a hosszú útra!

Az íjász megint úgy tett, ahogyan lova tanácsolta, majd útnak indultak.

Csak az ég tudja mennyit mentek, hegyeken, völgyeken, földrészeken át, s mennyi idő telt el, de végül csak megérkeztek a világ végére, ahonnan a nap kiemelkedik a kék tengerből.

És ott, a tenger közepén, ott ült egy ezüstcsónakban egy aranylapáttal a kezében Vaszilissza hercegnő.

Az íjász elengedte a lovát, ő meg felállította a sátrat a parton, és leült falatozni a finom ételekből.

Mikor a hercegnő megpillantotta az aranytetejű sátrat, mely vakítóan ragyogott a napfényben, kievezett a partra, és csodálattal a szemében bámulta a csillogó építményt.

– Légy üdvözölve, kedves hercegnő! – köszöntötte az íjász. – Lépj közelebb, és kóstold meg a pompás ételeket és a bort, melyeket távoli vidékről hoztam.

A hercegnő elfogadta a kedves meghívást. Csak egy pohár bort ivott, de az is annyira elálmosította, hogy nem bírt tovább ébren maradni.

Ekkor az íjász szólította a lovát, összehajtogatta a sátrat, majd felkapta a hercegnőt, felült vele a ló hátára, és elindultak hazafelé. Olyan sebesen vágtattak, mint a nyíl, és nemsokára meg is érkeztek a palotába.

A király alig akart hinni a szemének. Olyan boldog volt a hercegnő láttán, hogy az íjászát rögtön megjutalmazta, és magasabb rangra emelte. De amikor a hercegnő felébredt, és megtudta, hogy milyen messzire került a kék tengertől, keserves sírásban tört ki, és az arca elsötétült a fájdalomtól. A király könyörgött neki, hogy ne legyen szomorú, és legyen a felesége, de a hercegnő így válaszolt:

– Azt a férfit, aki idehozott, küldd vissza a birodalmamba a világ végére, hogy hozza el a menyasszonyi ruhámat, amely a tenger mélyén fekszik egy szikla alatt. Anélkül nem megyek férjhez!

A király azonnal magához hívta az íjászát.

– Menj vissza tüstént a világ végére a kék tengerhez, és hozd el Vaszilissza hercegnő menyasszonyi ruháját, amely a tenger közepén fekszik egy nagy szikla alatt. Ha megteszed, busásan megjutalmazlak, de ha nem, fejedet vétetem. Siess, mert mihamarabb feleségül akarom venni a hercegnőt!

Az íjász lógó orral ment a lovához.

– Már megint mi a baj, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király azt akarja, menjek vissza a világ végére, és a tenger mélyéről hozzam el a hercegnő menyasszonyi ruháját. Ezúttal biztosan nem menekülök a haláltól!

– Nem megmondtam neked, hogy ne nyúlj a tűzmadár tollához? Na, de azért ne búsúlj! Nem vagy olyan nagy bajban, ennél rosszabb is jöhet! Ülj fel a hátamra, és induljunk vissza a tengerhez!

Ki tudja mióta mentek már, de végül csak megérkeztek a világ végére a kék tengerhez. Mikor odaértek, egy hatalmas homár mászott ki éppen a tengerből a partra. A ló odaugrott hozzá, és a patájával rálépett a farkára.

– Kíméld meg az életemet! – könyörgött a homár. – Bármit kérhetsz, megteszem!

– A tenger mélyén fekszik egy nagy szikla, ami alatt ott rejtőzik Vaszilissza hercegnő esküvői ruhája. Hozd el nekünk!

A homár akkorát kiáltott, hogy a tenger túlpartján is hallani lehetett. S ekkor a hullámokból ezernyi homár mászott elő, kisebbek és nagyobbak vegyesen. A homár elmondta nekik, hogy el kell hozniuk a hercegnő ruháját a tenger mélyéről, s azok eltűntek a vízben, de egy óra múltán vissza is tértek a ruhával.

Az íjász elvitte a ruhát a királyhoz, de a hercegnő megmakacsolta magát, és azt mondta, addig nem megy férjhez, míg a király nem utasítja az íjászt, hogy mártózzon meg forró vízben.

A király azonnal elrendelte, hogy hozzanak egy hatalmas üstöt, és forraljanak benne vizet. Minden készen állt, a víz fortyogott az üstben, és ekkor bevezették az íjászt, hogy belehajítsák.

– Ó, én szerencsétlen! – siránkozott az íjász. – Miért is vettem fel a tűzmadár tollát? Miért is nem hallgattam kedves lovamra? Drága királyom, utolsó kívánságomként engedd meg, hogy elbúcsúzhassak hűséges lovamtól!

A király belegyezett, és az íjászt elvezették a lovához. Az íjász könnyes szemmel nézett rá.

– Miért potyognak a könnyek a szemedből, édes gazdám? – kérdezte a ló.

– A király most akar forró vízbe dobatni! Ezúttal nem menekülök a haláltól!

– Ne félj semmitől, és ne sírj, mert nem fogsz meghalni!

Ekkor a ló egy olyan varázslatot mondott az íjász fejére, ami megvédi a forró víztől.

Az íjászt ezután visszavezették az üsthöz, és a király utasította a szolgáit, hogy hajítsák bele. És az íjászt ekkor bedobták az üstbe, de ahogy elmerült a vízben, azzal a lendülettel ki is ugrott belőle, s olyan szép ember lett, hogy azt sem tollal, sem szóval nem lehetett leírni.

Ennek láttán a király nem tétovázott, ő is beleugrott az üstbe, de mivel őt nem védte semmilyen varázslat, nem került ki élve onnan.

Minthogy az ország király nélkül maradt, a nép az íjászt választotta, hogy ezentúl ő uralkodjon. S miután megkoronázták, felségül vette Vaszilissza hercegnőt, és boldogan éltek haláluk napjáig.