Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.

Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani. Azt mondja egyszer a fiainak:

- Fiaim, ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni, s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét, megfelezném veletek a birodalmamat.

Több sem kellett a három királyfinak. Ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb egy csúnya szürke lóra.

Mikor a nagyobbak a kicsit meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen amolyan, hogy mer elindulni azon a gebén. De rájuk se hajlott a királyfi, ment ő is az orra után.

Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, amerre ők, de hogy még jóformán el sem indultak, s már kicsúfolták, ment inkább csak magában. Utjában egy rossz kunyhót talált, abban lakott egy öregasszony.

- Adjon isten jó reggelt, öreganyám! - köszönt a királyfi.

- Adjon isten, kedves fiam! Mi járatban vagy?

Hát elmondta sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot. Azt mondja az öregasszony:

- Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túlnan lakik egy másik öregasszony, az majd tud valamit mondani.

Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.

- Kedves fiam, ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével, s hozd be. Jótét helyébe jót várj!

A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábécéhez, az is csak a korsót nyomogatta a kezébe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár.

Elment, rá is talált arra a vénasszonyra is. Vénebb volt már az országútnál. Beköszön a királyfi:

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Adjon isten, kedves fiam! - mondta volna az öregasszony, ha tudta volna, de csak úgy dödögte. - Hát mi járatban vagy?

Elmondta a királyfi töviről hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak a vizéből akar hozni, s megszerezné az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kívánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:

- Nagy fába vágtad a fejszét, kedves fiam! De próbáld meg, hátha sikered lesz. Ahogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Ott kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el, s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy mert akkor véged, hanem szakítsd ki egy hajszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, ott találod mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize korsaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert nagy baj lesz, ha észrevesznek. Nesze ez a kefe meg ez a tojás, meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel kisegítheted magadat.

Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odaadta a királyfinak a kefével, tojással meg törülközővel együtt. A királyfi pedig elindult.

Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.

Éppen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott hát a lóról, első dolga volt a ló farkát felkötni, azzal újra felült, s beugratott a nyitott ablakon. Ott meg eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott.

Egy székben ült Tündérszép Ilona. Annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában egy aranyszóló pintyőke. A királyfi már odahajolt a Tündérszép Ilona arcához, hogy megcsókolja, de akkor eszébe jutott az öregasszony mondása. Kihúzott a Tündérszép Ilona fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, ahány korsót hozott, mind belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt, s azzal irdóc! ment ki az ablakon.

Igen ám, de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle; a várhoz ért, s az a száltól olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. És ahányan csak voltak, mindnyájan utána a királyfinak! Már majdnem elérték, amikor elhajította a kefét, amelyet az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.

No, meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjük, nem repülhetnek át rajta, át kellett az erdőn törniük magukat. Azalatt pedig a királyfi jó messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják. Ahogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomában voltak újra az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett. A tündéreknek át kellett gyalogolniuk rajta, ha az aranyszóló pintyőkét még egyszer látni akarták. A királyfi, amikor harmadszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek sem tudták átlábolni.

Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhója, akitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizet. Azután sorba elment a másik két öregasszonyhoz is a korsóval.

Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalságnak meg a halálnak vize is, de ezzel nem lett vége a bajnak.

Hazamenet a királyfi találkozott testvéreivel, azok semmi haszon nélkül jártak. Mikor meglátták, hogy ott a két korsó az öccsük nyakában, a kezében meg a kalitka az aranyszóló pintyőkével, kapták magukat, elvették tőle. Őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak, s az egészről ne szóljon senkinek semmit, különben megölik. A királyfi, mit volt mit tennie, úgy tett, ahogy a bátyjai mondták, megígérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé.

Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember. Mindjárt odaadta nekik birodalmának felét. A legkisebb fiát meg, aki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.

Így éltek. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.

Egyszer, ahogy felébrednek, látják, hogy éjszaka a palota előtt támadt egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona, s azt kiabálja:

- Király, király, öreg király, küldd ki azt a fiadat, aki engem a váramban megrabolt.

A két fiú csodálkozott, hogy ki lehet az, mi járatban van.

Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint ahogy Tündérszép Ilona jött, s kiáll a hídra.

Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:

- Királyfi, mondd meg nekem, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize!

Az meg se tudott mukkanni.

- Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudja mondani!

Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.

Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:

- Király, király, öreg király, ha házadból senki sem tudja megmondani amit én kérdezek, háborút indítok ellened!

Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:

- Felséges királyom! Grácia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra mehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól.

A király kapva kapott rajta:

- Eredj, no! De okosan beszélj!

Felhajította magát egy lóra a legkisebb királyfi, vágtatott egyenest a hídra, Tündérszép Ilona elé.

Kérdezi tőle is Tündérszép Ilona:

- Mondd meg nekem, királyfi, jobb vagy bal oldalamon folyik-e a halál vize?

- Balról a fiatalság, jobbról a halál vize - feleli a kocsisnak öltözött királyfi.

- Ez jól van-mondta Tündérszép Ilona. - Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?

- A fejedből kivettem egy aranyszálat, avval kötöttem be a száját, s úgy hoztam el kalitkástól együtt.

Az öreg király meg a két fia odabenn csak nézték, a két királyfi különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak. Azt kérdezi még ott kinn a legkisebbtől Tündérszép Ilona:

- Hát én ki vagyok?

- Te Tündérszép Ilona vagy! A te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét, meg az aranyszóló kis pintyőkét.

- No, ha az én vagyok, te meg szívem szép szerelme vagy, ásó-kapa válasszon el egymástól.

Összeölelkeztek, összecsókolóztak, bementek a királyi palotába. A két legidősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbujdostak, ki tudja, hová. Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhét országra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

- Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

- Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

- Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.