Waldorf kézműves ötletek gyerekeknek – természetes, évszakhoz kapcsolódó alkotások otthon és az iskolában

A Waldorf pedagógiában a kézművesség nem pusztán szórakozás vagy díszítés – sokkal mélyebb szerepet tölt be. A gyerekek keze munkája közben a lelkük is formálódik: türelmet, figyelmet, ritmust és belső tartást tanulnak, miközben alkotnak.

Ez a kis írás abban segít, hogy ötleteket, inspirációt és szemléletet adjunk azoknak a szülőknek és pedagógusoknak, akik szeretnék közelebb hozni a természetes alapanyagú, Waldorf-jellegű kézműveskedést a gyerekekhez.

Miért fontos a kézműves tevékenység a Waldorf pedagógiában?

A Waldorf szemlélet szerint a kézművesség nem egy tantárgy, hanem a nevelés szerves része. A kézzel végzett munka – legyen az gyapjúformázás, viaszmártás, faragás vagy varrás – egyaránt fejleszti a motorikát, az érzelmek feldolgozását, és az énkép megerősödését.

A természetes anyagokkal való munka pedig kapcsolatot teremt a gyermek és a természet között, ami mai világunkban különösen fontos lelki védőhálóvá válhat.

Alapanyagok, amiket érdemes kéznél tartani

A Waldorf kézműves ötletek alapja, hogy természetes, tapintható és illatos anyagokkal dolgozzunk, amelyek nemcsak esztétikusak, hanem érzékileg is gazdagítják a gyermek élményeit:

• • gyapjú (nemezeléshez, bábozáshoz)

  • méhviasz (gyertyamártás, figurák)

  • faágak, termések, tobozok, makk

  • színes fonalak, pamutok

  • méteres filc, lenvászon

  • természetes ragasztó, natúr gyurma

Sokan kérdezik, hol lehet beszerezni esetleg már kész waldorf jellegű játékokat -> manókat, szundimanókat, alvómanókat, itt.

Waldorf kézműves ötletek évszakok szerint

Az évszakritmus a Waldorfban kulcsszerepet kap. Az alkotások is igazodnak a természet változásaihoz, és segítenek abban, hogy a gyerekek mélyebben megéljék az évkör fordulóit.

 Tavaszi ötlet: gyapjúmadarak ágain

→ Madarak gyapjúból, ágon lógva, pasztellszínekben

Elkészítés:

1. 1. Válassz ki 2-3 színt a madár testéhez.

   2. Készíts egy kis gömböt vagy oválist gyapjúból – ez lesz a törzs.

   3. Ha használsz drótot, formázz belőle szárnyakat vagy farkat, és tekerd körbe gyapjúval.

   4. A fej lehet egy kis gyapjúgömb vagy fa gyöngy.

   5. A kész madarat kösd fel egy ágra. Akár több madarat is készíthettek – vidám, mozgó mobil lesz belőle.

 Tipp: kicsiknél elég, ha csak gyapjúból gömbölyítenek egy testet és rákötjük az ágra – így is szépek lesznek!

 Nyári ötlet: viráglenyomatok textilen

Friss virágokkal, levelekkel és kalapáccsal készíthetünk természetes „textilnyomatokat” egy régi vászonra. Ez egy igazi szabadtéri örömalkotás.

Elkészítés:

1. 1. Gyűjtsetek közösen virágokat, leveleket – jól működik a százszorszép, levendula, rózsa, szegfűlevél.

   2. Terítsd ki az anyagot egy fadarabra vagy újságpapírra.

   3. Helyezd el a növényeket az anyagon, majd tegyél rá egy sütőpapírt vagy másik textilt.

   4. Óvatos, de határozott ütésekkel „préseljétek bele” a növényt az anyagba.

   5. Vedd le a felső réteget – a lenyomat megmarad.

   6. Hagyhatod száradni, vagy akár meg is vasalhatod.

 Tipp: ezt szabadtéren a legjobb csinálni, sok nevetéssel és virágillattal.

 Őszi ötlet: gyapjútoboz manók

A tobozok aljára nemezeléssel kis manófejeket készítünk. Tökéletes kis dísz vagy játék a szeptemberi–októberi időszakra, és szinte mindig sikert arat a gyerekeknél.

Elkészítés:

1. 1. A fa gyöngy lesz a manó feje – ragaszd a toboz tetejére.

   2. Készíts sapkát: vágj ki filcből egy fél kis kört, tekerd kúpformára, és ragaszd a fejre. Kis kötéssel passzé is készíthető rá, de el is maradhat,

   3. A gyapjúból készülhet kis haj vagy szakáll – csak egy kis darab is elég.

   4. Hagyd megszáradni. Lehet álló dísz, vagy egy zsinórral akár lógó figura is.

 Tipp: a manók saját neveket is kaphatnak – így akár egy kis család is születhet belőlük.

 Téli ötlet: méhviaszgyertyák

A viaszmártás vagy méhviaszlapból tekerés remek hangulatteremtő. Kiegészíthetjük hómanó-figurákkal, vagy más kicsi manóval, termésekkel

Elkészítés – gyertya:

1. 1. Vágj ki egy kb. 10x20 cm-es méhviaszlapot.

   2. Helyezd a kanócot a rövid oldalhoz.

   3. Lassan, szorosan tekerd fel – a kezed melege elég a formázáshoz.

   4. Kész is a természetes gyertya!

   5. Fahéjrudacskákkal körbevonva és rákötözve még hangulatosabb eredményt kapunk

Hogyan kapcsolódik mindez a neveléshez?

A gyerekek nemcsak „dolgoznak” az alkotás közben – hanem figyelmet, jelenlétet, és belső ritmust gyakorolnak. A kézművesség segít az idegrendszer kiegyensúlyozásában, különösen, ha rendszeresen tér vissza a hét- és évszakritmusban.

Sokan visszajeleznek, hogy egy-egy kézműves alkalom után a gyerekük nyugodtabb, összeszedettebb lett – és ez nem véletlen.

További inspirációk – mire figyelj, ha belevágnál?

• • Készíts elő mindent előre, hogy ne szakítsa meg semmi az áramlatot

  • Legyen tér és idő, ne rohanjatok

  • Ne javítsd ki, amit a gyermek készít – inkább adj példát

  • Dicsérj érzésalapon: „olyan jó ránézni”, „melegség van benne”

  • Te is alkoss vele – ne csak irányíts

Összefoglalás

A Waldorf kézművesség nem a tökéletességről szól – hanem az átélésről, kapcsolódásról és jelenlétről. Egy-egy nemezmadár vagy méhviaszgyertya sokkal több, mint kézműves tárgy: pillanatnyomat a gyermeki lélekből, amit együtt éltünk meg.

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.

– Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.

Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.

– Hej, te gyerek, te gyerek! – nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. – Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!

– Ne búsulj, öreg szélapám – suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.

– Hihihiii! Hahahaaaa! – viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!

– Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám – oktatta az öreg téli szél. – Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!

Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél – csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.

– Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.

– Ó – lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:

– Foglalkozás? Minek az egy szélnek?

– Mi sem hiába járjuk a világot – magyarázta a szélfiú. – Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.

Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengve-bongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.

– Mi volt az? – kiáltott egy harkály.

– Mi? … Mi? … Mi? … – kérdezték sorban a cinegék.

– Muzsika? – ujjongott fel a színes tollú madár. – Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!

– Ugyan, dehogy! – szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.

– Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!

A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.

– Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! – csivitelte a színes tollú madár. Szélfiúcska felfigyelt:

– Ki az a Tavasz tündér?

– Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!

– Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! – ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:

– Itt a tavasz! Jön a tavasz!

A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátsza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra. Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:

– Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.

No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:

– Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!

Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.

– Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem – mondta. – Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…

A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a madarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

Fésűs Éva: Az irigy medve

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

Fésűs Éva: A lámpás titka

Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és bol­dog zümmögés? 

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

Magyar népmesék: A kiskondás

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak. Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg. - No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!

Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult. Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska. - Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna. Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy. - No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen! Azt mondja a két fehér galamb: - Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj! Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel. Avval ment tovább. Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát. - No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek! Könyörgött a sánta r is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót. - Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad! A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát! Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze­kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar. Útjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Õ bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki: - Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat! Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe. Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza. Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot: - No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket! Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszol­gálják még a jóságát. - Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen! Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment. De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz. A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta: - Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt? Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának. - Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni. A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta: - Majd lesz valahogy! Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot. Adtak neki annyit, amennyi belefért. Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni. Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják: - Gyere, rögtön elviszünk! A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé. Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott: - Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett! Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával. A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet. Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán. - Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből! Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is. Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe. Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg! De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről. - Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon! Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött. Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt. Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki: - Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja! - No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá! - Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott. A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást. Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt. - Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól! Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek. A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak. 

Forrás: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek

Kép: Pixabay, Canva

Benedek Elek: A Csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az óperenciás tengeren innét, volt
egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: „Adj Isten
egészségére”, halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki ne
mondja, hogy adj Isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt.
Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé
s jelentették:
– Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj
Isten egészségére.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király!
– Mit, te nem mondod, hogy adj Isten egészségemre?!
– Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj Isten egészségemre.
– Nem az egészségemre, hanem az egészségére.
– Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre.
Megrántja az udvarmester a juhász subáját, súgja neki:
– Te szamár, mondjad, hogy adj Isten egészségére.
– De már azt nem mondom – mondotta a juhász –, amíg a király őfelsége a lányát
nekem nem adja.
Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó
szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett
egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit:
– Vigyétek ezt a legényt s vessétek a fehér medve tömlöcébe!
Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást nem adtak enni neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot
bődült.
– No most, csillagszemű juhász, vége az életednek!
De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeribe
megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg se mozdult. A csillagszemű juhász pedig
egész éjjel dúdolt, fütyült s mikor reggel lement az udvarmester, szeme, szája tátva
maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak s hát ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz s jelentik:
– Felséges királyom, él a juhász.
– Jól van, jól – mondja a király –, de azért megijedtél, ugye? Hát most mondod-e,
hogy adj Isten egészségére?
Felelte a juhász:
– Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is.
– No hát vessétek tíz halálba – rikkantott a király.
Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriási sündisznó volt elzárva. De bezzeg
ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája, azt a subája alól előhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan, folytatta szaporázva. S hát, Uram-Teremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan,azután sebesebben, addig járták,míg el nem dűltek s azután lefeküdtek aludtak, mint a
bunda.
Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét.
– Hát te élsz? – kérdi a csillagszemű juhásztól.
– Nem is halok meg – mondja a juhász –, míg a király leánya a felségem nem lesz.
Fölvezetik a király színe elé.
– No, te legény – mondja a király –, most már tíz halál torkában voltál – még most
sem mondod, hogy adj Isten egészségére?
– Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem
nem adja.
– Hát akkor vigyétek száz halálba! – ordított a király nagy haraggal, s vitték a
csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az
onnét élve ki nem került soha.
– Hej, szegény fejem – gondolta magában a juhász –, ennek már fele se tréfa. Szól a
katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy
mondja-e: adj Isten egészségére.
Kimennek a katonák s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe, s
fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas
kalapját s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában.
Bejöttek a katonák s kérdik:
– No, meggondoltad-e?
– Meggondoltam – mondja a juhász –, de mégsem mondom, hogy adj Isten egészségére.
– No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba.
A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát,
mindenét beletaszították a kútba s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt,
szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.
Megy le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű
juhász. Hát halljátok csak, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé s
mondja neki a király:
– No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj Isten egészségére?
– Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
– Abból nem lesz semmi – mondta a király –, pedig nem tudom, mit adott volna
azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj Isten egészségére! Hiszen – gondolt a
király –, majd kevesebbel is megelégszel te.
Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt s úgy
hajtatott az ezüst erdőbe. Mondta neki:
– Látod-e ezt az ezüst erdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj
Isten egészségére.
Tetszett a juhásznak az erdő, de most azt is mondta:
– Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
Aztán az erdőből kihajtatott a király s messziről ragyogott feléjük az arany vár.
– Látod-e azt az arany várat, juhász? Neked adom, ha azt mondod: adj Isten egészségére.
– Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát.
Mentek tovább s értek a gyémánt tóhoz.
– No, te juhász – mondta a király –, neked adom az ezüst erdőt, az arany várat s a
gyémánt tavat, csak egyszer mondjad, adj Isten egészsége.
– Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
– Hát jól van, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj Isten egészségére!
Na, hazamennek s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez
adja a lányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel, ital
elegendő, különösen, ha hoznak magukkal.
Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király
mellett, ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a tormás húst, nagyot
prüsszent erre a király, s hadarja egymásután a csillagszemű juhász:
– Adj Isten egészségére, adj Isten egészségére, adj Isten egészségére! – Mondta valami százszor.
– Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat.
Ott egyszeribe meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett
ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: Adj Isten egészségire.
Aki nem hiszi, járjon a végire s ezt a mesét adj’ Isten egészségire.

Forrás: http://posalajos.com/pdf/

Kép: Pixabay, Canva

Magyar népmesék: Király Kis Miklós

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg.

Azt mondja: - Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.

Azt mondja a király: - Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a napot.

Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg.

Azt mondja: - Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.

A király nem adta, elvitte a holdat. Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg.

Azt mondja: - Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.

Azt mondja neki a király: - Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a csillagokat. Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak... Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:

- Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele királyságát meg a legkisebbik lányát. Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.

- Na, fiam - azt mondja -, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem. - Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.

Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén megkötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék. Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:

- Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?

Azt mondja a ló neki: - Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja: - Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány: - Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

Azt mondja rá Király kis Miklós: - Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Kardra mentek. Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet.

Azt mondja neki a hétfejű sárkány: - Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat! - Na - mondja Király kis Miklós -, hol vannak? - Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább. Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához, Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá. Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova.

Az is azt mondja megint: - Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál? Az a ló is azt mondja: - Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a sárkány, s azt mondja: - Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni! Kiment. Kérdi tőle a sárkány: - Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra? - Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány: - Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat. - Hol van? - kérdi a legény. - Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan. Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt. A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz. Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt. Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja: - Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg! Azt mondja a ló: - Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni! Akkor leszállott. - Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi a sárkány: - Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra? - Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra! Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány: - Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot. Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány: - Ott van a nyeregpokróc alatt!

Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszonnegyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.

- Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.

Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről: - Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag? - Hát kié? - Az enyém!

Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele. Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját. Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle: - Hát te miért sírsz, te ember? - Hogyne sírnék - mondja az ember -, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább! - Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!

Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír. - Hát te miért sírsz, te ember? - Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni! - Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!

Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír. - Hát te miért sírsz? - Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok! - Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!

Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni.

Azt mondja Király kis Miklós: - Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit. Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg. Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek: - Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával? - Dehogynem - mondja Messzinéző -, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején. - Na, lépjél csak érte - mondja Messzilépőnek Király kis Miklós. Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.

Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza. Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.   

Forrás: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/

Kép: Pixabay, Canva

Magyar népmesék: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, annak a királynak volt három igen szép leánya. Elindult egyszer országot járni, tudni akarta, elégedettek-e a népek. Álruhát öltött magára, de mielőtt elindult volna, azt mondja a lányainak:

- Na, lányaim, mit hozzak nektek ilyen hosszú útról?

Szép öltözéket kért a legidősebb. Gyöngyöt, fülbevalót, nyakláncot, karperecet, mindenféle ékszert kívánt a középső.

- Hát neked mit hozzak, legkisebb leányom?

- Hozza el nekem, édesapám, a megszólaló szőlőt, a mosolygó almát meg a csengő barackot!

Elindult a király, bejárt országot-világot. Összevásárolt a legidősebb lányának különbnél különb öltözéket, selymet, bíbort, bársonyt.

A középsőnek csillogó drágaköveket, ékszereket vásárolt.

De a legkisebbiknek nem talált se megszólaló szőlőt, se mosolygó almát, se csengő barackot.

Hát, ahogy jött hazafelé, úgy belerekedt a hintója a sárba, hogy meg sem lehetett mozdítani. Mérgelődött a király a kocsisával, miközben mérgelődnek, egy hatalmas fehér disznó ugrik ki az erdőségből, s azt mondja a királynak:

- Mit adsz nekem, felséges királyom, ha kihúzom a hintódat a sárból?

- Mit adjak én neked, te disznó?

- A legkisebb lányodat!

Úgysem mondja komolyan, gondolta a király.

- Isten neki! Itt a kezem, nem disznóláb!

Erre a disznó odament a hintóhoz, és az orrával kiemelte a sárból. Hazaért a király, odaadta az ajándékot a nagyobbik meg a középső lánynak, s azt mondja a legkisebbnek:

- Látod, édes szép leányom, miért kívántál olyat, amit nem tudtam teljesíteni!

De ahogy ezt mondja, egyszer csak röf-röf-röf, jön a disznó. És még egy taligát is hozott magával. Kinéz a király, s elszörnyülködik.

- Mi baja van, édesapám? Miért borult úgy el az arca? - kérdezi a legkisebbik királykisasszony.

- Jaj, édes-kedves leányom, nézd, hogy jártam! Jön érted a disznó, de nem engedem, hogy elvigyen feleségül.

Hamar felöltöztettek egy szolgálót, s odavitték a disznónak. De az kiborította a talicskából, s tovább röfögött az ajtónál.

Sírt a királykisasszony, még földhöz is verte magát bánatában.

- Öltözz szegényes gúnyába, akkor biztos, nem tetszel neki - mondta a király.

Feladtak rá mindenféle rongyot, s leküldték az udvarra, erre megörvendett a disznó, röfögött örömében, hamar felültette a taligára, gyorsan tolta, vitte az erdőbe.

Nemsokára egy fából épült disznóólhoz értek.Letette a lányt a piszkos szalmára, szénára. Sírt a királykisasszony. Addig sírt, amíg el nem aludt.

Mikor felébredt, hát uram teremtőm, olyan gyönyörű szép palotában találta magát, hogy azt elmondani nem lehet. Gyémánt volt annak minden szeglete, még a lépcsője is drágakövekkel volt kirakva. A disznó meg eltűnt. Hanem helyette egy szépséges királyfi sétált föl s le. Odament a királykisasszonyhoz, megfogta a kezét, s azt mondja:

- Tudd meg, engem egy tündér elvarázsolt, hogy addig disznó képében legyek, míg egy királylány nem lesz a feleségem.

Karon fogta, elvezette a palota kertjébe, tele volt az mindenféle gyümölccsel.

Odamentek a szőlőhöz, amelyik megszólalt, mentek tovább, ahol mosolygott az alma, csengett a barack.

- Erre vágytál - mondta a királyfi. - És azt is mondta a tündér, hogy addig legyek disznó képében, amíg egy királylány ezekre nem vágyik. Te vágytál rá, s most mondd meg tiszta szívedből, akarsz-e a feleségem lenni?

Nyakába ugrott a királykisasszony, összecsókolta.

Aztán hintóba ültek, elmentek a királyhoz, nagy lakodalmat csaptak.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: https://egyszervolt.hu/estimese

Kép: Pixabay, Canva