Fésűs Éva: Télkergető hóvirág

 

waldorf mesék_Fésűs Éva_Télkergető hóvirág

Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba
Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázta, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.
Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.
Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.
Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel: 
– Nem megy el a tél! Itt marad örökre!
Támadt erre nagy ijedelem!
– Kitől hallottad ezt ugrifüles?– faggatták a nyulat.
– Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: ”Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!”
– Jaj nekünk! Éhen veszünk!– remegtek a nyulak.
– Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?
– Bízzátok csak ránk!– mondták a farkasok. – Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad. 
Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.
Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.
– Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!– szólt a nyúl. 
Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. – gondolták.
Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.
– Forduljunk a szelekhez!– tanácsolta a róka.
– Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.
A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.
A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait: 
– Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.
– Nem akar?… No, azt szeretném én látni! – csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici leánykája, a hóvirág.
– Azonnal bújj vissza, mert megfázol! – parancsolt rá Földanyó.
– Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.
– Te? – hüledezett Földanyó. – Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?
– Így ni! – mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.
Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:
– Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?
– No, nézd csak! – ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. – Hogy mertél a szemem elé kerülni?
– Hiszen itt a tavasz! – csilingelt a hóvirág. – De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!
– Mit beszélnek rólam te inci-finci?
A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta:
– Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!
– Hűűű! Micsoda hazugság! – bömbölt nagyot jeges haraggal a tél. – Egy szó sem igaz belőle!
– Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?
– Tüstént leszedem valamennyit! – kiabált a tél és meg is tette.
– No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? – csacsogott tovább a hóvirág.
– Egy sem eladó! – förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.
– Hát akkor a hó!… legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.
– Egy maroknyit se hagyok! – vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.
A hóvirág rámosolygott:
– Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!
– Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!
Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.
Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:
– Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!
Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival:
„Telet kergetünk,
tavaszt hirdetünk,
Ébredj fel nagyvilág, 
higgy nekünk,
higgy nekünk!…”

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com/

Kép: Canva

A tél slágere

Fa golyó fejecskéjű, gyapjúval tömött, gyapjú hajú, filctestű, hajlítható karú kedves kis hópehely manó dekorációnak, karácsonyfadísznek, évszakasztalra, vagy játszani..
Mérete: 11,5cm