Fésűs Éva: Mese a vadkörtefáról


waldorf mesék_Fésűs Éva_Mese a vadkörtefárólHogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját.
- Hé, te! Mit hoztál?
- Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat.
- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, tovább futott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
- Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte.
- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája.
- Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le. Összekoccantak bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
- Mi az? – suttogták ijedten.
- Valami lesz! - mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott.
- Uccu, világ, verekedni akarok!
- Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág.
- Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának eltöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait.
- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek alig-pelyhes fiókákkal.
- Hát aztán? Ki kérdezett?
- Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én!
- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég.
- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott.
- Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte.
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte:
- Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor megköszönte, azt válaszolták:
- Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák.
- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak:
- Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!
Mese forrása: http://mesemorzsa.blogspot.hu

Kép: pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük