Fehérke és a hold
Tikkasztó nyári este volt. A bárányok fáradtan botorkáltak át a réten. Ezen a napon különösen hosszú volt az út, a szokástól eltérően rájuk esteledett, mielőtt a karámba értek volna. Ilyen is ritkán fordult elő, mert a Pásztor mindig pontosan, időben, besötétedés előtt ért a karámba, mivel a vadállatok a sötétben indultak el vadászni, és messziről megérezték a bárányok szagát. A bárányok nem szerették a sötétséget. Összébb húzódtak, szorosan egymáshoz bújtak, legszívesebben szaladtak volna, de nem lehetett Csendes miatt. Csendes vemhes volt. Lassabban ballagott a szokásosnál, nehezen cipelte már a terhét. Meg-megállt, le-lemaradozott. Ezért haladtak lassabban, s utolérte őket az este a réten. Különösen a szélen haladók féltek. Fejüket előre tartva figyelték a Pásztort, aki előttük ment és szelíd, kedves hangon biztatgatta őket. Tudta, hogy az egyre erősödő sötétségben nehezen látják a bárányok őt, ezért hosszú botját hátranyújtotta, és gyöngéden meg-megveregette a hátukat. Ez biztonságérzetet adott nekik. Hallották a hangját, érezték hátukon a bot érintését, tudták, amíg a Pásztor ott van, nincs veszedelem, tehát botorkáltak tovább, egymáshoz lapulva, hangtalanul. A halvány holdvilágban olyan volt a nyáj, mint egy némán hömpölygő, sötét gomolyag. Végre feltűnt a karám! A Pásztor megállt, lerakta tarisznyáját, és kinyitotta az ajtót. Megálltak. Nem rohantak, nem tolakodtak be az ajtón, hanem türelmesen vártak. A Pásztor az ajtóban állt, és minden juhához volt egy-egy szava. Mindegyik megállt előtte, ránézett, mielőtt belépett volna a karámba.
- No gyertek, kedveseim! Elfáradtatok, ugye? Különösen te, Kisöreg - s rátette kezét az előtte álló juh fejére - nehezen bírnak már a lábaid.
Aztán jött a második, harmadik, sorban egymás után mind. Valamennyit a nevén szólította, fejükre téve kezét.
- No, Böködős, egész úton összeférhetetlenkedtél, lám, meg is sérült az orrod.
Míg egyhez beszélt, a többi várt, állt némán a helyén, csak akkor indult, ha rá került a sor.
- Te kis Gyámoltalan, még most is reszketsz, nyugodj meg itt már nem érhet semmi baj! Itthon vagyunk.
- Hogy nézel ki, Merész! Mutasd, hány sebed van! - vizsgálgatott a Pásztor egy szép, erős juhot. - Más a bátorság és más a vakmerőség, ezt még meg kell tanulnod!
A juhok lassan mind bejutottak a karámba, mindegyik megkereste a maga helyét, megálltak várakozva, türelmesen.
- Gyere csak, Izgága, veled számolnivalóm van! - emelte fel a fülét egy nyugtalan szemű juhnak. - Mondd, miért kell mindenkiben rosszat keresni? Mindig a csúnyát látni és mondani, mikor annyi a szépség ebben a csodálatos világban. Ezért vagy mindig keserű és bizalmatlan. Na, eredj.
- Fáj még a lábad, Sántika?
Utolsónak maradt Csendes. Fáradtan, kimerülten állt meg a Pásztor előtt, aki érezte, hogy remeg, amint a kezét a fejére tette.
- Hát te, Csendes?…
A Pásztor hangja olyan lágy és szeretettel teljes volt, hogy Csendes minden baját elfelejtette, csak azt kívánta, bárcsak így maradhatna mindig a Pásztor keze a fején. Boldog melegség járta át egész testét.
- Már nehezen cipeled, ugye? Pihenj le szépen!
Csendes nehézkesen indult a bogáncsokkal és tüskével teli Rendetlen után, akit most is megszidott a Pásztor hanyagsága miatt. A Pásztor becsukta a kaput. Ráillesztette a nagy fareteszt, és hozzálátott szokásos esti munkájához. Olajat és tiszta forrásvizet készített elő. Leült egy nagy kőre és juhai egyenként eléje járultak, megvizsgálta őket alaposan. A szemükből kimosta a port, sebeiket olajjal kenegette, gyógyítgatta, bundájukat megtisztította, közben beszélgetett velük kedvesen, türelmesen. Jól ismerte juhait. Tudta, melyiknek milyen a természete, mi a bánata, öröme. Ez az esti meghitt beszélgetés a Pásztorral négyszemközt a nap legkedvesebb része volt. Ha a Pásztor készen volt a kezeléssel, megmerítette a tiszta forrásvízből az edényt, ihatott a kifáradt juh, amennyi csak jólesett neki. Azután a helyére ment, lefeküdt és nyugodtan aludt. Mikor a Pásztor az utolsó juhával is végzett, még egyszer megnézte Csendest, aki halkan nyöszörgött.
- Itt az időm - nézett kérőn a Pásztorra. - Segíts, kérlek! - tekintetében bizalom volt.
- Jól van, Csendes - hajolt le hozzá a Pásztor - veled maradok, nem lesz semmi baj!
A hold bevilágította a karámot, hallatszott a juhok egyenletes szuszogása és Csendes keserves nyögései is. És ezen a békés, holdvilágos éjszakán megszületett egy kis bárányka. Egyszerre csak felkiáltott a Pásztor:
- Idenézz, Csendes! Ez aztán a gyönyörű barika! Milyen szép, erős! És milyen fehér a bundája!
A holdfényben felemelte az újszülött bárányt, mire az ijedten bégetni kezdett.
- No, ne sírj, kis fehér báránykám - nyugtatta a Pásztor.
- Ó, mutasd, hadd nézzem!
- Nézd csak, Csendes itt a fiad - ezzel a Pásztor elé tette.
Csendes boldogan nyalogatta, csókolgatta.
- Köszönöm, Pásztor, milyen aranyos fehér szőrű. Fogadd a nyájadba, Pásztor! Te vagy az én Pásztorom, az övé is te legyél! Te adj neki nevet!
- Úgy lesz, Csendes. Add ide, hadd mosom meg tiszta vízzel!
Megmosta, megtörölte, tenyerébe vette.
- Jól van, no, ne sírj! Legyen a neved Fehérke, mert olyan szép fehér a bundád.
Aztán visszaadta az anyjának.
-Vigyázz rá, Csendes!
Csendes boldogan nyalogatta kis báránykáját. Szíve csordultig volt hálával és túláradó boldogsággal. Mind a ketten megszenvedtek az életért. De most már minden jól van. Erős karám veszi őket körül, kedves, meleg otthon, ahová naponta visszatérnek, ahol biztonság van, csend és békesség. Hűséges Pásztoruknak köszönhetik mindezt, ő gondoskodik róluk, vezeti, óvja, tanítja, és nagyon szereti őket. Ismerik is a hangját, szeretik ők is. Felettük a gyönyörű égbolt, a ragyogó csillagok, mellettük testvéreik, a többi juh, bárány, a nyáj. Csendes elégedett szívvel hajtotta le fejét báránykájára és elaludt.
Mese forrása: Csikszentdomonkosi könyvtár
Kép: Canva
