WaldorfART

Egy mosolygós hajnalon, kerek erdő közepén vidámat kiáltott a kakukk: 

 

 

— Mit, mit, mit? — élénkültek fel a pintyőkék, cinegék, alig ébredt ma­darak. 

 

 

No, lett erre nagy öröm! Szarvasok, őzek, malackák, mókusok, vala­mennyien odaszaladtak a Medvehegy északi oldalához csodálkozni. Mert csodálatos volt a forrás! Ezüstös, mint a tündérek könnye, üdítő, mint a tavaszi szél sóhaja, és csevegő, csacsogó, csillámló szökelléssel kőről kőre ugrabugráló, mint egy jókedvű manó. 

 

— Ó, de jó! — göcögött a kövér sündisznó. — Legalább nem kell annyit gyalogolnom néhány korty víz után. 

 

— Nekünk sem kell kimerészkednünk a tóhoz, ha inni akarunk! — örven­deztek az őzek. 

 

— Valóságos áldás ez a forrás! — bólogatott az öreg mókus, mialatt a ma­darak máris a csőrükkel kapkodták fel a víz ezüstös cseppjeit. 

 

Mindenütt felderült a virágok kedve, amerre utat keresve csörgedezett a váratlan vizecske. Egy sem hervadozott tovább, hanem fölegyenesedett, kiszínesedett az ezüstforrás éltető nedvétől. Mindenki ujjongott. A mada­rak egész nap erről az eseményről csiviteltek. 

 

Csak egyvalaki akadt az erdőben, aki nem örült a forrásfakadásnak: irigy Orbán, a medve. Azért nevezték így, mert mindig, mindenkire irigy­kedett, nem bírta elviselni a mások örömét. És mert vidámság és öröm minduntalan akadt valahol a kerek erdőben, ezért Orbánnak napról napra rosszabb volt a kedve. Dühösen brummogott, dúlva-fúlva cammogott fától fáig. Majd megpukkadt, ha egy új virág tarka szoknyácskát teregetett a napfényben. Keserűség rágta a szívét, amikor a szarvas gyönyörű agan­csát mutogatta, vagy a fűzfán lakó levelibéka boldog brekegéssel dalolt, mert valami szívdobogtató békaöröme volt. Azt pedig egyszerűen nem bír­ta elviselni, hogy két mókus dióhéj hajócskát úsztasson az ezüstforrás völgybe csobogó vizén, és az eltikkadt őzek olyan jóízűen igyanak belőle, hogy közben a bokájuk is remeg. 

 

— Ez a forrás abból a hegyből fakadt, amelyikben az én barlangom van! —bömbölt rájuk. — Hogy meritek beledugni a nyelveteket? 

 

A bömböléstől persze senki sem ijedt meg, mert már ismerték az irigy medvét. A vadmalac kikacagta. 

 

— Mit kiabálsz, morcos Orbán? Inkább mosd meg benne a szemedet, hogy szebbnek lásd a világot! 

 

— Na, megálljatok csak! — dohogott magában a medve. — Majd megmuta­tom én nektek, hogy nem isztok belőle többet, és madár sem súrolja szár­nyával a tükrét! 

 

Fogta magát, és egy holdas éjszakán rengeteg mohát odahordott. Elkezd­te betömni azt a helyet, ahol a forrás fakadt. Csakhogy a vízsugár erősebb volt, áttört a mohatömítésen.

 

Irigy Orbán erre kővel próbálkozott. Majd beleszakadt, tüskébe is lé­pett, amíg odagörgette, de a víz a kő alól is előszivárgott, és csevegve, csa­csogva, csúfondárosan szökött meg előle. 

 

Végül az irigy medve tehetetlen mérgében kapta magát, rátelepedett a forrásra, és ült, ült rajta, fogát vicsorgatva: 

 

 

Csupa víz lett a bundája, mire jött a reggel — de lám! a víz már alig szi­várgott ki alóla. 

 

Az erdő népe csalódottan járt-kelt, az őzek szomorúan nézték a száradó medret. Ahogy az ő kedvük lankadt, úgy derült fel Orbán. Elfelejtette, hogy éhes, álmos, csak ült a forráson makacsul és kényelmetlenül. 

 

Az ezüstforrás vize pedig megunta a dolgot, egyszer csak megfordult odabent a hegy falában. 

 

— Ha erre nem mehetek, keresek magamnak más utat — csacsogta. És keresett. 

 

Már harmadnapja ült irigy Orbán a forráson, amikor hirtelen nagy ze­nebona támadt. Csörgött a szarka, fütyült a rigó, kiabált a kakukk, csörte­tett a vaddisznó, és futva jöttek az őzek. 

 

 

— Micsoda? — döbbent meg az irigy pára. — Hogyan lenne ott árvíz, hi­szen fala, földje olyan száraz, mint a tapló! 

 

— Mégis árvíz van! — bizonygatták. — Ott úszik a mézesbödön a tetején! 

 

— Jaj nekem, jaj! — bődült el a medve. Gyorsan fel akart kelni, de a lábai elzsibbadtak a sok üldögéléstől, és felmondták a szolgálatot. Bele kellett kapaszkodnia a szarvasok sokat irigyelt agancsába, hogy fel bírjon tápász­kodni. Így is hármat hemperedett, és mire hazatántorgott, addigra akkora víz állt a barlangjában, hogy ladikázni lehetett volna rajta. 

 

— Ki tette ezt velem? — rázta a mancsát Orbán. — Letépem a fülét, beve­rem a kobakját! 

 

— Csitt, ne folytasd, irigy medve! — szólt rá az öreg mókus a faágról hiszen a saját füledet cibálhatnád és a saját kobakodat verhetnéd a falba, mert magad okoztad saját magadnak ezt a bajt. 

 

— Még hogy én? — ágált Orbán. 

 

— Te bizony — folytatta a mókus —, mert irigyelted tőlünk az ezüstforrást, útjába csücsültél, hogy tiszta vizét ne élvezhesse az erdő népe. A forrás el­fojtott ereje pedig bosszút állt, és betört a barlangodba. Most aztán a tiéd minden cseppje!

 

— Hapci! — tüsszentett rá nagyot Orbán, mert ráadásul a forráson üldö­gélve meg is fázott. 

 

A sündisznó a hasa alá dugta az orrát, úgy kuncogott. Az őzek az ár­nyékba fordították a pofácskájukat, úgy nevettek, mert nem voltak kárör­vendők, de örültek a természetadta igazságnak. 

 

Az irigy medve barlangja úgy elázott, hogy ki kellett költöznie belőle. Téli álomra sem hajthatta le benne a fejét. 

 

Vándorbotot fogott hát, és elindult lehorgasztott fejjel másik barlangot keresni. Amint ment, mendegélt, diónyi könnyek potyogtak a szeméből, falevelet rezzentő sóhajok szakadtak fel a melléből. Barlangot nem hiszem, hogy talált volna, de azért valaki biztosan befogadta, aki nem olyan csú­nya, könyörtelen szemmel nézte a világot, mint Orbán, az irigy medve.