Legszebb és legismertebb Fésűs Éva mesék| WaldorfART

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Beatrix — Fri, 06 Sep 2024 07:58:13 +0000

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.

– Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.

Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.

– Hej, te gyerek, te gyerek! – nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. – Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!

– Ne búsulj, öreg szélapám – suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.

– Hihihiii! Hahahaaaa! – viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!

– Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám – oktatta az öreg téli szél. – Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!

Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél – csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.

– Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.

– Ó – lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:

– Foglalkozás? Minek az egy szélnek?

– Mi sem hiába járjuk a világot – magyarázta a szélfiú. – Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.

Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengve-bongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.

– Mi volt az? – kiáltott egy harkály.

– Mi? … Mi? … Mi? … – kérdezték sorban a cinegék.

– Muzsika? – ujjongott fel a színes tollú madár. – Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!

– Ugyan, dehogy! – szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.

– Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!

A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.

– Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! – csivitelte a színes tollú madár. Szélfiúcska felfigyelt:

– Ki az a Tavasz tündér?

– Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!

– Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! – ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:

– Itt a tavasz! Jön a tavasz!

A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátsza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra. Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:

– Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.

No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:

– Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!

Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.

– Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem – mondta. – Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…

A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: A szélfiúcska appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

Beatrix — Thu, 05 Sep 2024 19:16:04 +0000

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a madarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: A pajkos napsugár appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: Az irigy medve

Beatrix — Thu, 27 Jun 2024 13:23:03 +0000

Fésűs Éva: Az irigy medve

Egy mosolygós hajnalon, kerek erdő közepén vidámat kiáltott a kakukk:

— Mit láttam, pajtikák!? Kakukk! Kakukk!

— Mit, mit, mit? — élénkültek fel a pintyőkék, cinegék, alig ébredt madarak.

— Ezüstforrás fakadt a Medvehegy oldalában! Aki nem hiszi, járjon utána! Kakukk!

No, lett erre nagy öröm! Szarvasok, őzek, malackák, mókusok, valamennyien odaszaladtak a Medvehegy északi oldalához csodálkozni. Mert csodálatos volt a forrás! Ezüstös, mint a tündérek könnye, üdítő, mint a tavaszi szél sóhaja, és csevegő, csacsogó, csillámló szökelléssel kőről kőre ugrabugráló, mint egy jókedvű manó.

— Ó, de jó! — göcögött a kövér sündisznó. — Legalább nem kell annyit gyalogolnom néhány korty víz után.

— Nekünk sem kell kimerészkednünk a tóhoz, ha inni akarunk! — örvendeztek az őzek.

— Valóságos áldás ez a forrás! — bólogatott az öreg mókus, mialatt a madarak máris a csőrükkel kapkodták fel a víz ezüstös cseppjeit.

Mindenütt felderült a virágok kedve, amerre utat keresve csörgedezett a váratlan vizecske. Egy sem hervadozott tovább, hanem fölegyenesedett, kiszínesedett az ezüstforrás éltető nedvétől. Mindenki ujjongott. A madarak egész nap erről az eseményről csiviteltek.

Csak egyvalaki akadt az erdőben, aki nem örült a forrásfakadásnak: irigy Orbán, a medve. Azért nevezték így, mert mindig, mindenkire irigykedett, nem bírta elviselni a mások örömét. És mert vidámság és öröm minduntalan akadt valahol a kerek erdőben, ezért Orbánnak napról napra rosszabb volt a kedve. Dühösen brummogott, dúlva-fúlva cammogott fától fáig. Majd megpukkadt, ha egy új virág tarka szoknyácskát teregetett a napfényben. Keserűség rágta a szívét, amikor a szarvas gyönyörű agancsát mutogatta, vagy a fűzfán lakó levelibéka boldog brekegéssel dalolt, mert valami szívdobogtató békaöröme volt. Azt pedig egyszerűen nem bírta elviselni, hogy két mókus dióhéj hajócskát úsztasson az ezüstforrás völgybe csobogó vizén, és az eltikkadt őzek olyan jóízűen igyanak belőle, hogy közben a bokájuk is remeg.

— Ez a forrás abból a hegyből fakadt, amelyikben az én barlangom van! —bömbölt rájuk. — Hogy meritek beledugni a nyelveteket?

A bömböléstől persze senki sem ijedt meg, mert már ismerték az irigy medvét. A vadmalac kikacagta.

— Mit kiabálsz, morcos Orbán? Inkább mosd meg benne a szemedet, hogy szebbnek lásd a világot!

— Na, megálljatok csak! — dohogott magában a medve. — Majd megmutatom én nektek, hogy nem isztok belőle többet, és madár sem súrolja szárnyával a tükrét!

Fogta magát, és egy holdas éjszakán rengeteg mohát odahordott. Elkezdte betömni azt a helyet, ahol a forrás fakadt. Csakhogy a vízsugár erősebb volt, áttört a mohatömítésen.

Irigy Orbán erre kővel próbálkozott. Majd beleszakadt, tüskébe is lépett, amíg odagörgette, de a víz a kő alól is előszivárgott, és csevegve, csacsogva, csúfondárosan szökött meg előle.

Végül az irigy medve tehetetlen mérgében kapta magát, rátelepedett a forrásra, és ült, ült rajta, fogát vicsorgatva:

— Azért sem adom nektek! Azért sem!

Csupa víz lett a bundája, mire jött a reggel — de lám! a víz már alig szivárgott ki alóla.

Az erdő népe csalódottan járt-kelt, az őzek szomorúan nézték a száradó medret. Ahogy az ő kedvük lankadt, úgy derült fel Orbán. Elfelejtette, hogy éhes, álmos, csak ült a forráson makacsul és kényelmetlenül.

Az ezüstforrás vize pedig megunta a dolgot, egyszer csak megfordult odabent a hegy falában.

— Ha erre nem mehetek, keresek magamnak más utat — csacsogta. És keresett.

Már harmadnapja ült irigy Orbán a forráson, amikor hirtelen nagy zenebona támadt. Csörgött a szarka, fütyült a rigó, kiabált a kakukk, csörtetett a vaddisznó, és futva jöttek az őzek.

— Orbán bácsi, keljen fel! Árvíz van a barlangjában!

— Micsoda? — döbbent meg az irigy pára. — Hogyan lenne ott árvíz, hiszen fala, földje olyan száraz, mint a tapló!

— Mégis árvíz van! — bizonygatták. — Ott úszik a mézesbödön a tetején!

— Jaj nekem, jaj! — bődült el a medve. Gyorsan fel akart kelni, de a lábai elzsibbadtak a sok üldögéléstől, és felmondták a szolgálatot. Bele kellett kapaszkodnia a szarvasok sokat irigyelt agancsába, hogy fel bírjon tápászkodni. Így is hármat hemperedett, és mire hazatántorgott, addigra akkora víz állt a barlangjában, hogy ladikázni lehetett volna rajta.

— Ki tette ezt velem? — rázta a mancsát Orbán. — Letépem a fülét, beverem a kobakját!

— Csitt, ne folytasd, irigy medve! — szólt rá az öreg mókus a faágról hiszen a saját füledet cibálhatnád és a saját kobakodat verhetnéd a falba, mert magad okoztad saját magadnak ezt a bajt.

— Még hogy én? — ágált Orbán.

— Te bizony — folytatta a mókus —, mert irigyelted tőlünk az ezüstforrást, útjába csücsültél, hogy tiszta vizét ne élvezhesse az erdő népe. A forrás elfojtott ereje pedig bosszút állt, és betört a barlangodba. Most aztán a tiéd minden cseppje!

— Hapci! — tüsszentett rá nagyot Orbán, mert ráadásul a forráson üldögélve meg is fázott.

A sündisznó a hasa alá dugta az orrát, úgy kuncogott. Az őzek az árnyékba fordították a pofácskájukat, úgy nevettek, mert nem voltak kárörvendők, de örültek a természetadta igazságnak.

Az irigy medve barlangja úgy elázott, hogy ki kellett költöznie belőle. Téli álomra sem hajthatta le benne a fejét.

Vándorbotot fogott hát, és elindult lehorgasztott fejjel másik barlangot keresni. Amint ment, mendegélt, diónyi könnyek potyogtak a szeméből, falevelet rezzentő sóhajok szakadtak fel a melléből. Barlangot nem hiszem, hogy talált volna, de azért valaki biztosan befogadta, aki nem olyan csúnya, könyörtelen szemmel nézte a világot, mint Orbán, az irigy medve.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: Az irigy medve appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

Beatrix — Thu, 27 Jun 2024 13:09:29 +0000

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

Valamikor nagyon régen, tarka-barka meseréten, csillámlott, hullámzott, enyhe szélben fodrozódott egy kis kerek tó. Partját körös-körül nefelejcs koszorúzta. Ott lakott a Nefelejcs tündérke. Kék szemét minden reggel friss harmatban mosta, délben napsugárba törölte, és belemosolygott a víz tükrébe. A tóban tanyázó, zöld pocakos békakirály ilyenkor egész udvartartásának áhítatos csendet parancsolt odalent, a langyos iszap-palotában, ő maga pedig meg se moccant, csak pislogott és nézte a kék szemű tündér vízbe nevető, szépséges arcát, úgy, hogy a szeme is kidülledt belé. Egyszer aztán nagyot és merészet gondolt. Miért ne kérhetné feleségül a bájos kis Nefelejcset? Boldog lehetne a tündérke, hogy ilyen előkelő kérője akad. Odafent úgyis csak a szomorúfűz, meg néhány bajszos fű-katona bókolgat neki. Bezzeg ő kagylókkal rakná ki az útját, moszatszőnyeget terítene a lába elé, úgy hozná le víz alatti birodalmába.

Mindjárt el is küldte kérőbe a három legtekintélyesebb víziminiszterét: Kurutyot, Purutyot és Kutykuruttyot. Sőt, olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szúnyogszárnyakból varrott menyasszonyi fátylat is elküldte velük, ajándékba. Hanem amikor a Nefelejcs tündérke megpillantotta a pöffeszkedő békákat, és megtudta, hogy miért jöttek, akkorát kacagott, hogy a környéken minden pókfonál elszakadt. Szerencsére a pókok nem bánták, mert ők is mind a nyolc lábukkal a hasukat fogták, úgy nevettek. Csak a három béka brekegett felháborodva.

— Ez rettenetes! — Ez felségsértés! — Ez ostobaság! Ekkora szerencsét elszalasztani! Ahelyett, hogy örülnél, amiért megtetszettél a békakirálynak!

— Ugyan, miféle király az, aki naphosszat mezítláb ugrál? — nevetett a tündérke. — Legalább egy papucsa volna!

Nosza, több se kellett a díszes küldöttségnek! Kuruty, Puruty és Kuty-kurutty ész nélkül ugráltak vissza a tóba, hogy hírül vigyék a békakirálynak, mit kíván a szépséges menyasszony.

Támadt odalent nagy tanakodás. Elhatározták, hogy ezentúl nemcsak a király, hanem az egész békanemzetség papucsban fog ugrálni. Úgy vartyogtak, úgy brekegtek, hogy az emberek azt hitték, eső lesz. Másnap reggel aztán elindult a küldöttség a mesebeli vargához. A vargának éppen nem volt munkája, gyereke meg annyi, mint a köles, így hát azt felelte, hogy nem bánja, még a békáknak is szívesen varr papucsot, csak jól megfizessék. Mindjárt megalkudtak egy maréknyi gyöngyben, és a varga megígérte, hogy harmadnap estére az összes békapapucsot leszállítja a kerek tó partjára. Összefutottak a szomszédok, úgy nevettek rajta, de ő nem törődött velük, menten munkához látott. Pápaszemet tett az orrára, hogy jobban lássa a sok pirinyó lábbelit, és dolgozott, látástól vakulásig. Szebbnél szebb kis papucsok kerültek ki a keze alól. Harmadnap estére megtelt velük egy véka. Fogta és boldogan vitte ki a tópartra. A békakirály már ott ült apró csigaházakból rakott trónján, nádbuzogányos testőrei között. Körös-körül vartyogtak, brekegtek, ümmögtek a mindenféle rendű és rangú békák.

A mesebeli varga elébük borította a nagy véka papucsot, de a legszebbiket a tenyerére tette, úgy nyújtotta át a békakirálynak. Titokban azt remélte, hogy a békák örömükben még a fizetségét is megduplázzák. Hanem mi történt?! A békakirály, aki eddig azt sem tudta, milyen a papucs, most a legszebbet is fitymálni kezdte. Örömében és gőgjében azt sem tudta, hogyan válogasson.

— Ez nem elég koppanós! .. . Az nem elég csosszanós! Ennek alacsony a sarka, azt a varga szűkre varrta! Ez itt nagyon bőnek látszik, ebben meg a talpam fázik! .. .

És mert a király így tett, természetes, hogy a sok ostoba alattvaló is utánozni kezdte. Pöffeszkedtek, kényeskedtek, válogattak, és azt sem tudták, hogyan ugráljanak, mindaddig, amíg a meglepődött vargát el nem futotta a méreg.

— Szedte-vette, maszatos-moszatos népség! Ti meritek ócsárolni az én munkámat? Ez se jó? Az se jó? Hát akkor ugráljatok ezután is mezítláb!

Szempillantás alatt összeszedte a papucsokat, és mire a buta békák feleszméltek, már odébb is állt. Kiabált most már a békakirály, ahogy a torkán kifért, hogy:

— Papucsot! Papucsot! Akarom a papucsot! — de a varga azért sem fordult vissza, csak ment nagy mérgesen és nekikeseredve hazafelé.

A nagy brekegésre a Nefelejcs tündérke is felébredt. Meglátta a szomorú vargát, és a tópartról rámosolygott.

— Megállj, te szegény varga! Megveszem én azokat a papucsokat. Éppen jók lesznek a virágtündér testvéreimnek. Meg is vette, ki is fizette, olyan gazdagon, hogy azóta a mesebeli vargának minden gyereke mazsolás kalácsot reggelizik. A tóparton a sok kicsi papucsból papucsvirág lett, békakirálynak pedig elmaradt a lakodalma. Csöndes estéken, sok-sok alattvalójával azóta is maga varrja a papucsát, mert nem találtak még egy vargát, aki ilyesmire vállalkozott volna. Majd ha elkészül vele, nektek is küld egy fél párat mutatóba!

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: A békakirály papucsa appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: A lámpás titka

Beatrix — Thu, 27 Jun 2024 11:20:46 +0000

Fésűs Éva: A lámpás titka

Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és boldog zümmögés?

Közelebb merészkedett a bokorhoz, s hát csakugyan sírdogált ott egy jánosbogár, az egyik viruló ághegyen.

— Miért sírsz, Jánoska? — ágaskodott fel hozzá a tapsifüles.

— Hogyne sírnék-rínék, amikor elveszítettem a lámpásomat! — zokogta a kis szürke bogár. — Tegnap este még megvolt, egész éjjel tündökölve világított, de hajnalra nyoma veszett. Mi lesz velem, ha estig sem kerül elő? El fogok tévedni a sötétben.

A nyuszi répáért indult volna, de azt gondolta, ekkorra bajban csak nem hagyhatja magára ezt a bánatos bogarat. Barátságosan meglengette a fülét:

— Tudod mit? Kukucskáljunk bele a virágok kelyhébe. Te elindulsz erre, én meg arra, és a kék virágú katángkórónál találkozunk!

Úgy is lett. Kandikáltak, kukucskáltak mind a ketten, erre, arra, amarra, de a kék katángnál üres kézzel találkoztak össze.

Jaj, hol lehet az a lámpás? Talán a föld nyelte el?

A nyuszi hosszú fűszálakat kezdett dugdosni a földi lyukakba, de csak egy tücsök tüsszentett nagyot az egyikben, és morcosan dugta ki a fejét. Aludni akart, mert egész éjjel muzsikált, de amint meghallotta, mi történt, neki is megesett a szíve a síró jánosbogáron.

— Hárman többet látunk! — mondta. — Ti nézzétek a fűben, én pedig minden ismerősömhöz bekukkantok, minden csigaházba bekopogtatok.

Úgy is tettek. Eljutottak egészen az erdő széléig, de a lámpást sehol sem lelték.

Az erdőszéli avarban szembedöcögött velük a sün.

— Jó reggelt, szúrós gombóc! — mondta a nyúl. — Nem láttál valahol egy jánosbogár-lámpát?

— Szúrós gombóc csak akkor vagyok, ha kajlafülű idegenek felidegesítenek — felelte önérzetesen a sün —, és most éppen korai vadkörtéért indultam, de azért szívesen veletek tartok, hogy segítsek azt a lámpást megkeresni.

Most már négyen mentek tovább: a nyúl, a tücsök, a sün, no meg a szipogó, szepegő jánosbogár.

A sün az egész tavalyi avart felforgatta, mégsem bukkant a lámpás nyomára. A nyúl minduntalan felágaskodott és fülelt, hogy nem hallja-e hírét valahonnan, de a méhecskék csak a várható méztermésről zümmögtek, a madarak a fiókáikkal dicsekedtek, a szél pedig semmiségeket suttogott.

Azután találkoztak még az őzzel, a mókussal, akik mind segítettek a keresésben, és malackával, aki ügyes orrával feltúrta a földet, ki is fordított néhány sáros gyökeret meg egy nagy krumplit — csak éppen a lámpást nem találták. A jánosbogár úgy sírt, hogy egy rózsaszínű virágszirmot fel kellett szabniok zsebkendőnek.

Ez éppen Mackó bácsi barlangja előtt történt. Ki is nézett a nagy szipákolásra, tanakodásra.

— Ki bántott téged, jánosbogár? — kérdezte, mire a nyúl, a tücsök, a sün, a mókus, az őz és a malacka egyszerre kezdtek makogni, göcögni, cirpelni és visítani, amiből Mackó bácsi azt gondolta, hogy ez egy haszontalan, lármás társaság, akik valamennyien bántották szegény Jánoskát. Fel is emelte nagy, barna mancsát, hogy közéjük csapjon, de akkor a jánosbogár odaült az orrára, és onnan kérte szépen, könyörögve, esdekelve, hogy ne bántsa ezeket a derék pajtásokat, akik mind segítenek neki az elveszett lámpást keresni.

— Miféle lámpást? — figyelt fel Mackó bácsi a szóra.

— Hát azt, amivel este világítok magamnak, hogy el ne tévedjek a sötétben. Egész éjjel megvolt, de mára virradóra nyoma veszett.

Mackó bácsi akkorát nevetett, hogy minden foga látszott. Menekült is Jánoska rémülten a nyuszi bal füle mögé.

— Gyere no, ne félj! — mondta a medve. — Meghívlak a pajtásaiddal együtt egy kis málnára, a barlangomba!

— Köszönjük szépen — felelték azok egyszerre —, de mi inkább továb keressük a lámpást, mert már dél van, és ha nem lesz meg estig, Jánoska eltéved!

— Előbb gyertek be! ... Gyertek be, ha mondom, rontom-bontom, ne álljatok itt, mint a fatuskók!

Az őzike hiú volt, nem szerette, ha fatuskónak nevezték, belépett hát a hívásra. A többiek sem szabódtak sokáig, mert meglehetősen éhesek voltak, és természetesen akkor már a jánosbogár is utánuk röppent.

Amikor már mind bent voltak a barlang sötétjében, és éppen kóstolgatni kezdték a málnát, egyszer csak felvisított a Malacka:

— Nini, ott a lámpás! Megvan a lámpás!

— Hol? — fordultak arra valamennyien.

— Hát a Jánoskánál! Nézzétek, milyen szépen világít vele!

No, el is ámult mindenki ezen a varázslaton, de legjobban maga a jánosbogár.

— Köszönöm, Mackó bácsi, köszönöm! — ismételgette boldogan.

— Ne nekem hálálkodj, hiszen el sem vesztetted a lámpásod — felelte az öreg medve.

— Ugye, most tréfálsz?

— Eszemben sincs! Te magad vagy a lámpás. A potrohod világít a sötétben, de mihelyt jön a reggel, a nappali ragyogásban elhalványul a fénye.

— Csodálatos! — álmélkodott az őzike.

— Nagyszerű találmány! — bólogatott a sün.

— Jaj, de muriiiiis! — visított malacka, és vele együtt ujjongott a mókus meg a tücsök is, csak a nyúl húzta fel kissé az orrát:

— Hallod-e, Jánoska, te ugyan bolonddá tettél minket! Fél napig keresgéltünk hiába, ahelyett, hogy a magunk dolga után jártunk volna.

— Én nem hiszem, hogy bolondság volt — dörmögött közbe Mackó bácsi. — Sőt, most már az volna az igazi, ha ezt az egész szép napot vidáman együtt töltenétek!

Úgy is tettek. Minden málnát megettek, utána a tisztáson táncra kerekedtek. Akkor már a nyúl is bukfencezett örömében, és csak akkor hagyta abba, amikor száz meg száz jánosbogár fénye kezdett tündökölni a nyári alkonyatban.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: A lámpás titka appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: Télkergető hóvirág

Beatrix — Sat, 02 Jan 2021 18:33:19 +0000

Fésűs Éva: Télkergető hóvirág

Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba

Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázta, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.

Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.

Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.

Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel:

- Nem megy el a tél! Itt marad örökre!

Támadt erre nagy ijedelem!

- Kitől hallottad ezt ugrifüles?- faggatták a nyulat.

- Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: ”Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!”

- Jaj nekünk! Éhen veszünk!- remegtek a nyulak.

- Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?

- Bízzátok csak ránk!- mondták a farkasok. – Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad.

Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.

Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.

- Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!- szólt a nyúl.

Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. - gondolták.

Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a tó meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.

- Forduljunk a szelekhez!- tanácsolta a róka.

- Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.

A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.

A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait:

- Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.

- Nem akar?... No, azt szeretném én látni! – csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici leánykája, a hóvirág.

- Azonnal bújj vissza, mert megfázol! – parancsolt rá Földanyó.

- Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.

- Te? – hüledezett Földanyó. – Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?

- Így ni! - mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.

Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:

- Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?

- No, nézd csak! – ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. – Hogy mertél a szemem elé kerülni?

- Hiszen itt a tavasz! – csilingelt a hóvirág. – De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!

- Mit beszélnek rólam te inci-finci?

A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta:

- Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!

- Hűűű! Micsoda hazugság! – bömbölt nagyot jeges haraggal a tél. – Egy szó sem igaz belőle!

- Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?

- Tüstént leszedem valamennyit! - kiabált a tél és meg is tette.

- No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? – csacsogott tovább a hóvirág.

- Egy sem eladó! – förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.

- Hát akkor a hó!... legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.

- Egy maroknyit se hagyok! - vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.

A hóvirág rámosolygott:

- Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!

- Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!

Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.

Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:

- Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!

Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival:

„Telet kergetünk,

tavaszt hirdetünk,

Ébredj fel nagyvilág,

higgy nekünk,

higgy nekünk!...”

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com/

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: Télkergető hóvirág appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi

Beatrix — Wed, 07 Oct 2020 20:18:12 +0000

Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi

Képzeljétek gyerekek, mi történt! ... Egy nyuszikának a mezőn megfájdult a foga. Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy kemény káposztatorzsára harapott.

Panaszosan makogott a nyuszi, és nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni kezdett, s amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegni is elfelejtett.

Lekonyult a füle bánatában, és csak üldögélt a rét közepén, gyógyfüvecskék kínálták magukat orvosságnak a fájós fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot. De hát mindez nem sokat használt.

Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli fán. Elkezdett vele beszélgetni.

- Mak-mak, de jó neked, mókuska!

- Mi bajod van, nyulacska?

– Fáj a fogam, mókuska!

- Ki kell húzni, nyulacska.

- Ki húzná ki, mókuska?

– Harkály doktor, nyulacska.

- Nem fog fájni, mókuska?

– Csak egy kicsit, nyulacska.

Gyáva volt a nyuszi, de a foga már annyira fájt, hogy mégis elindult az erdőbe. Messziről hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a bátorsága.

- Sárgarépás jó napot!- toppant eléje hirtelen a róka. - Mi lelte azt a szép nyúlpofikádat, hogy ekkorára dagadt?

– Éppen most megyek fogat húzatni – reszketett a nyuszi-, de nagyon félek, mert harkály doktornak éles a csőre.

- Ó, ó- sopánkodott a róka-, nem kell ahhoz harkály. Ide süss, nyulacska! Majd én rákötök egy vékony indát a rossz fogadra, megrántom, és úgy kihúzom, hogy egy csöppet sem fog fájni.

Valójában azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött indánál fogva szépen hazavezeti az ostoba nyulacskát a rókalyukban várakozó fiainak. Azoknak ma éppen ilyen gyönge nyúlhúsra támadt kedvük.

A nyuszi ezt nem tudta, ezért izgatottan mozgatta a bajuszát.

- Komolyan mondod, Róka bácsi?

– Úgy ám, füles öcsém! Sohasem fog többé fájni a fogad! No, gyere csak közelebb, ne félj, nem bántalak. Tátsd ki szépen a szád! ... Így ni! Biz’ ez csúnya fog, de már rajta is a hurok. No, gyere szépen velem, amerre vezetlek.

Vitte a róka a megszeppent nyulacskát és már majdnem a rókalyuknál voltak, s be is húzhatta volna oda szépen, de akkor az egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét, és elkiáltotta magát:

- Hozza papa a pecsenyét!

Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban kirepült a szájából a fájós fogacska. A róka meg, aki húzta az inda másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a domboldalon, bele a jéghideg patakba.

Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek és makkot dobáltak egymásnak a mókusok, úgy örültek, hogy a ravaszdi pórul járt.

A nyuszi pedig ahogyan hátrarántotta a fejét, megszabadult a fájós fogától, s ma is vidáman ugrál a mezőn.

Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle!

Forrás: olvasóvánevelés

Szivárványmanók

7 szín,
a hét napjai,
a szivárvány színei..,

gyapjúval tömött, filctestű, kedves kis manók dekorációnak, színeket, napok neveit tanulni, évszakasztalra, vagy játszani..
Méretük: 7,5cm

MEGNÉZEM

The post Fésűs Éva: A fogfájós nyuszi appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony

Beatrix — Sun, 23 Feb 2020 23:22:54 +0000

Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony

Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár aranyhímes cipellőt. Az öreg király naponta új cipőt csináltathatott a lányának. Bizony, ez drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ...

A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya

természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme!

Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipőt készít neki, amelyet nem bír elszaggatni.

Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta volna venni.

Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az elszakíthatatlan cipellőt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók kezdtek tódulni a palotába.

Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipőket hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerősebb topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta.

Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s beállított a palotába.

– Mit keresel itt, te Csiriz Berci? – förmedt rá az udvarmester.

– Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan cipőt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról.

– Elmenj innét, inci-finci suszterinas! – háborodott fel az udvarmester. – Nagyobb legények is pórul jártak már itt!

Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni.

– Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk.

A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra!

No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtőzik.

A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörű cipellőt varrt, sündisznó bőréből – de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülről nem is lehetett látni a turpisságot!

Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete szemét bámulta, amikor eléje állt.

– Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipőt, szép királykisasszony! – szólt Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erős csattal rá is csatolta a bokájára.

Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipőben, és nagyot sikoltott:

– Hiszen ez szúr! Vedd le hamar!

– Nem veszem én! – nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod!

Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipő csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie kellett hát a sündisznóbőr cipőt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza alatt.

Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott. Másnap már égett, fájt a lába a cipőben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le – az meg visszaüzent, hogy még ráér.

Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a sündisznóbőr cipőt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét.

Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitől, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínű talpába.

Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért.

Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipőjét, mert ő soha többé nem fog toporzékolni.

Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a csatokat és így szólt:

– Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges királykisasszony!

A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellőket, és örömében mezítláb kezdett táncolni.

Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején! Megölelte Csiriz Bercit és így szólt:

– Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám!

– Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból – felelte a suszterinas –, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül!

Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit, akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vőlegény lett belőle, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta.

Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipőt pedig kitették egy fényes kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tőle.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com/

Kép: Canva

Szivárványmanók

7 szín,
a hét napjai,
a szivárvány színei..,

gyapjúval tömött, filctestű, kedves kis manók dekorációnak, színeket, napok neveit tanulni, évszakasztalra, vagy játszani..
Méretük: 7,5cm

Megnézem

The post Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: Májusi mese

Beatrix — Sun, 23 Feb 2020 23:03:47 +0000

Fésűs Éva: Májusi mese

Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak.

Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék.

Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról:

– Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba!

– Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci.

– Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata.

– Nekem van! – mondta Dönci komoran.

Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta:

– Hol szerezted?

– Útközben.

– Rettenetes!

– Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek.

– Oszd meg velem.

– Mit?

– Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad.

– Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme:

– Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz?

– Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok.

– Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz?

– Már nem töröm. Már kitaláltam.

– Akkor meg mi a baj?

– Mégsincs meglepetés.

– Ez érdekes!

– Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém!

– Hol vetted?

– Rigó bácsinál.

– Finom ajándék!

– Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta:

– A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek.

– És te?

– Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre.

– Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád.

– Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét.

– Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió!

– Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem.

– És hol a dió?

– Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér!

– Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra.

– Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája.

– Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci.

– A rókával! – bökte ki Dönci.

– Csak nem bántott a beste?

– Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás.

– No és?

– Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben!

– Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is.

– Miből?

– Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni.

Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe.

– Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is!

Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka.

– De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat?

Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta:

– Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak!

– Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com/

Kép: Canva

The post Fésűs Éva: Májusi mese appeared first on WaldorfART.

Fésűs Éva: Gyümölcs mese

Beatrix — Sun, 23 Feb 2020 22:42:14 +0000

Fésűs Éva: Gyümölcs mese

Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart. Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat.

Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket:

— Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét! .. .

Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant:

— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot:

— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le! Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott:

— Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldonganak a darazsak. Először engem tégy a kosaradba!

— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek!

— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől. A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva, őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe:

— Lári-fári, én ülök bele a kosárba! S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is!

— Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket!

— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök.

— Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára!

A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak.

— Tönkremegyünk! Tönkre! — zokogott a csengő barack, édes szőlő, ropogós cseresznye.

A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit.

— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük. Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval! Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével.

Mese forrása: https://mesemorzsa.blogspot.com/

Kép: Canva

Szivárványmanók

7 szín,
a hét napjai,
a szivárvány színei..,

gyapjúval tömött, filctestű, kedves kis manók dekorációnak, színeket, napok neveit tanulni, évszakasztalra, vagy játszani..
Méretük: 7,5cm

Megnézem

The post Fésűs Éva: Gyümölcs mese appeared first on WaldorfART.