Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart. Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat. 

Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket: 

Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant: 

— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot: 

— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le! Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott: 

— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek! 

— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől. A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva, őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe: 

— Lári-fári, én ülök bele a kosárba! S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is! 

— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök. 

A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak. 

— Tönkremegyünk! Tönkre! — zokogott a csengő barack, édes szőlő, ropogós cseresznye. 

A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit. 

— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük. Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval! Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével.